A jövő...

Volt már a kedves olvasóimnak olyan érzésük, hogy csak mélységes alkoholizmussal tudták kikapcsolni az agyukat?

Mert az enyém folyton pörög, folyton olyan dolgokon csámcsog, amiket nem akarok tudni, nem akarok átgondolni, nem akarok emlékezni.

Tudom, akik ismernek, azoknak nem újdonság, hogy nagyon sokszor tartom csukva a szám, ahelyett, hogy kimondanám azt, ami abban a nagy buborékban van a nyakam fölött.

Nagyon sokszor csak elszalasztom a lehetőségeket, mert amikor beszélnem kéne, egyszerűen csak bámulok kifelé, és nem tudom, hogy mi a jobb: ha szólok, vagy ha nem, és inkább viaskodom magamban tovább....

Egyesek szerint nem egészséges ez, szerintem meg egyenesen bütetendő lenne :), mivel jóval többet árt vele az ember magának, mint azt gondolná. Erről eszembe jut egyik beszélgetésem egy barátommal, aki néhány okosságot osztott meg velem: "A gyenge kételkedik a döntés előtt, az erős csak utána. " Most nagyon gyengének érzem magam...

Na, de az élet soha nem csak feketéből áll, hanem ott a szép fény is, megannyi változatosságával, színével. Ilyenkor jobban szeretnék afelé fordulni. (Több-kevesebb sikerrel sikerül csak.)

Sajnos lehet hogy nem veszem észre, de mostanában kiderül, hogy elég sok barátom van. Vagy lagalább haverom.

Például felmerül az emberben a kérdés (legalábbis bennem nagyon is), hogy egy szakítás után mi a helyzet azokkal, akikkel jól érezted eddig magad, és akikkel eljártál ide-oda. Mindig is jól éreztem magam a mostani csapattal. Többekkel beszéltem mostanában, hiszen a híreket mostantól magamtól kell beszereznem, nincs senki, aki mindig képben lenne a mások dolgaival (ez nekem főleg azért nehéz, mivel az agyam az ilyen adatokat nagyon nehezen tárolja :S). Szóval az ő, hmmm..., megnyugtatásuk alapján várnak továbbra is szívesen, bár én nem tudtam teljesen biztos lenni ebben eddig.

Pécsi barátaim szintén együttérzésüket fejezték ki, amit szintén nagyra tartok... (Nem is tudjátok fiúk mennyire.)

Tudom annyira összefüggéstelenül "beszélek" mintha legalábbis megtébolyodtam volna. (Talán kicsit így is van, de...) ...Jelenleg mégis inkább csak az alkoholgőz az, ami éget.

Éget, és tovább emészti lelkemet.

Kifelé lehet, hogy erősnek mutatkozom, de belül, hh... na az egészen más tészta. Most így érzem magam: mintha egy kagylóról leszabták volna az egyik héj-oldalát. Egyszerre érzékeny részben, és mégis tudja adni azt a magabiztos keménységet, amit elvárnak tőle. Bár egy kagyló nem tudna egy ilyen sérülésből felgyógyulni, but I am confident in my rehabilitation.

Sajnálom, ha az olvasóim kedvét most kissé lelomboztam... (Igen kicsit depis vagyok most)

Ígérem a következő bejegyzésem jobb lesz.

Hogy ezen kicsit oldjak:

Ha valakit megsértenék, attól bocsánatot kérek, akaratomon kívül tettem.